Tisztelt Szerkesztő Úr!

Elnézést kérek, hogy ebben a rohanó világban soraimmal zavarom, de olvasva lapjukat úgy érzem, hogy leírhatom Önöknek azt a pár gondolatfoszlányt, ami itt-tartózkodásom során felmerül bennem.
Magamról annyit, hogy évek óta élek Dél-Franciaországban, a baszkok földjén. Most, hogy hazajöttem egyrészt azért tettem, mert szeretném végigcsavarogni gyermek- és ifjúkorom kedves helyeit, másrészt már öreg vagyok és beteg, szeretnék itthon meghalni, mert úgy illik, gondolom én.
De vágjunk a közepébe. Én a Horthy-korszakban nőttem fel. Mint kiscserkész lelkesen fújtam az irredenta dalokat. Katona voltam a II. világháború alatt. Később az úttörőket neveltem a felszabadulás tiszteletére. Én hittem abban, hogy amit csinálok az jó. De amit most tapasztalok kis hazánkban az egyenesen elképesztő. Jó, tudom választás lesz, és ilyenkor minden eszköz felhasználható a siker érdekében, mégis az a manipulálás, a múlt szennyében való vájkálás, amely a TV mindennapos műsora, felháborító. Pedig akik ezt csinálják, azoknak tudniuk kellene, hogy aki a piszokban vájkál, annak előbb-utóbb büdös lesz a keze, de nemcsak a keze, hanem ő maga is.
Azután vannak olyan politikai TV-sztárok, akik nyíltan hirdethetik - elnézést kérek -, azt a baromságot, hogy turáni faj meg szittya ősök stb. Erre az értelmes ember csak legyint, de sajnos vannak hallgatók, aki szájtátva lesik kedvencüktől a szót és azt be is veszik.
Ez a fajmítosz önkéntelenül is eszembe juttatja derék baszk nacionalistáinkat ott és Spanyolországban, akik mostanában tudományosan próbálják bebizonyítani, hogy a baszkok a cro-magnoni ember közvetlen leszármazottai. Erre nekik sokkal több alapjuk van, mint a mi "fajmagyarja-inknak". Persze félő, hogy az esetleges liberális vagy pláne baloldali győzelem esetén a jelenlegi tapsolóbrigádból, bőrfejűekből szélsőséges terror-szervezetek alakulnak, amit már nem lehet lebecsülni.
Azután itt van a kisebbség kérdése a magyar politikában. A kisebbség, és a hozzá kapcsolódó gondolatkör, ami gondolom a boldogult Antall miniszterelnöktől származik, aki a 15 millió magyarjával olyan folyamatot indított, ami nélkül egy valamirevaló politikai beszéd el sem képzelhető.
Ha ragaszkodunk a fajmítoszhoz, akkor elmondhatjuk, hogy tisztavérű, törzskönyvezett, pedigrés magyar szinte elképzelhetetlen a kis Magyarországon. Ebből következik, hogy szép hazánkban a magyarság, a nem is legnagyobb kisebbség.
A török után jó, ha hárommillió magyar volt a Kárpát-medencében. Ezek nagy része a török előtt már az Alföldre telepített kun, jász, no meg a határvidéki székelység, bizonyos nemesi kiváltságokkal.
A földesurak toborozták a munkaerőt a környező országokból. Ezek, megtelepülve békésen élték életüket, falvakat, városokat neveztek el róluk. Viszont senki sem hívta őket kisebbségnek, hanem becsületes nevükön oláhnak, svábnak, tótnak, stb.. Használták a nyelvüket, vallásukat, nem voltak hátrányosabb helyzetben, mint a kortárs magyar jobbágyok.
Nézzük, mit mutatnak a vezetéknevek, mert gondolom a keresztnevek a kereszténység felvételével váltak általánossá. Én laikus vagyok ezen a területen, bizonyosan van aki jobban ért hozzá, de úgy gondolom, hogy a vezetéknevek első csoportja a külső tulajdonságok alapján jött léte. Például Józsi, a Kis növésű, Pali, a Nagy stb. Azután a foglalkozásnevek váltak vezetéknévvé például Mészáros, Kovács stb. stb.
Mármost számos olyan személynév van, ami az illető ősnemzetiségére utal, például Oláh, Szerb, Tóth, Németh, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ezek leszármazottai nyilván nem felelnek meg a turáni fajmagyar követelményeknek.
Vannak, akiknek nevéből következtethetünk arra, hogy melyik népcsoportból származnak. Például Horn, Lezsák stb. - hogy a nyakatekert Schamsuláról ne is beszéljek! -. Ez nem elítélendő, és mutatja a magyarság nagy asszimiláló képességét itt, a sokat szenvedett Kárpát-medencében.
Viszont a fajmagyarkodásnak olyan élharcosai vannak, mint Torgyán, a román, vagy Csurka, a tót. Érdekes, és kissé elszomorító, hogy a magyarok hajlamosok arra, hogy idegen származású vezetőket fogadnak el...Csak a közelmúltból például Szaljosán (Szálasi), Marosán, napjainkban Surján, Torgyán, akik a nevük alapján nyilvánvalóan román származásúak. (Csak úgy egymás közt jegyzem meg, hogy a Csurka névnek lehet valami magyaros hangzása is. A nagymamánk nagyon szemérmes hölgy volt, előtte csúnya szavakat nem volt szabad használni, így mi gyerekek, azt a szervünket, amely a felesleges víz levezetésére szolgál "csurikának" hívtuk, akkor, amikor a jeles hazafinak és TV-sztárnak még hírét sem hallottuk. Ez aztán megmaradt, csak már nem becézzük annyira.)
Sok miden motoszkál bennem, de most csak ezekről írtam. A mi kis településünkön, ahol éltem, mindenki csak Pére Arinak hív, mert egy jóravaló francia a Haraszthy nevet ki sem tudja mondani.
Még egyszer elnézést kérek az alkalmatlankodásért.

Tisztelettel: Pére Ari