A régiók a kultúra bölcsői
Gottfried Honegger

A svájci származású Gottfried Honegger szobrász és társa Sybill Albers nemzetközi képzőművészeti gyűjteményüket a francia államnak adományozták. A tizennégy éve húzódó hivatali procedúra 2004. június 26-án ért véget, s az adományozók által 1990-ben létrehozott Espace de l'Art Concret ( Mouans-Sartoux, Franciaország) kiegészítéseként, 15 új teremmel megnyílt a Donation Albers-Honegger. A gyűjtemény 164 művész 500 művéből áll, értékét és nagyságát adományaival növelte Aurileu Nemours illetve az amerikai Brownston Alapítvány . Az épület alapterülete: 1020 négyzetméter . Építészek: Anette Gigon, Mike Guyer (Svájc) Koncepció: Gottfried Honegger

Gottfried Honegger hangosan olvassa a MADI Art Periodical No2-ben Carmelo Arden Quin írását: " A geometria valami nagyon alapvető dolog."

Gottfried Honegger: - Így is kezdhetném az interjút: "Amikor Isten úgy döntött, hogy megalkotja a világot, előbb létre kellett hoznia a geometriát, mert csak a geometriával alkothatta meg a világot." Kérdezzen!

Dárdai Zsuzsa: - A svájci zászló keresztje négy egyenlő négyzetet jelöl ki a síkból. Hasonló módon osztja meg az országot a négy belső nyelv -svájci német, francia, olasz, rétoromán- ami egyben egymástól különböző kulturális kisebbségeket is takar. Hogyan hatott ez a földrajzi helyzet személyiségének alakulására?

GH: - Azt gondolom - nem a múltról, a jövőről beszélek-, hogy Európa holnap, vagy holnapután, vagy azután meghatározott területi egységekből, régiókból fog állni. A régiók a kultúra bölcsői. Ami ma súlyos gond, az a kapitalizmus, a pénz szerepének túlértékelése, ez a szemlélet fogja szétrombolni a régiókat. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ez ne következzen be.
Mert végül is, mi a művészet? Egy kép a társadalomról. Nem a művészek hozzák létre a művészetet, hanem a társadalom, a föld, amelyből kinő.
Maga magyar, elmegy Kínába, és egy étteremben lát egy fényképet Magyarországról, azt mondja: "Ah, Istenem, ez az én hazám!" Ez az Ön identitása! Ha ugyanebben a térben képeket lát Kínáról, az érdekes, de nem több, mert az nem az Ön identitása. Látja mi az, amit mi ma elveszíthetünk! Az identitás elvesztése világméretű katasztrófa!
A közép-kelet-európai országoknak - távol álljon tőlem a cinizmus - mondhatni, szerencséjük volt, hogy hosszú ideig el voltak zárva a "világtól". Mondok egy példát, mire gondolok: amikor a "Berlini fal" leomlott, a folyosókon kihaltnak vélt állatokat és növényeket találtak. Ez hasonlít Önökhöz. Önök szenvedtek a szocializmusban, problémáik voltak, szegények voltak, de megőrizték az identitásukat. Franciaországban mi ezt már elveszítettük. Azt gondoljuk, hogy, ha "camember" sajtot eszünk, akkor franciák vagyunk. A világban ma uniformalizálódás van.
Amit itt tőlem kérdez, rendkívül fontos. Az én anyanyelvem nem német volt, hanem rétoromán , grison , annak ellenére, hogy német nyelvterületen születtem. Amikor itt látok egy grisoni rendszámú kocsit, azt gondolom, ah, én vagyok! Látja, ez egyfajta identitás! Szükségünk van erre az identitásra, mert az agyunk, nem képes globálisan gondolkodni. Mondrian , Van Doesburg és a többiek tévedtek, amikor az anonim nemzetköziséget keresték. Erkölcsileg ez egy nagyon szép elképzelés volt, de embertelen, mi nem tudunk nemzetköziek lenni, ez lehetetlen...
Az első dolog, amely felbukkan az idő végtelenében, az a művészet, mert a művészet mindig is magán viselte az identitás jeleit.
Visszatérve magamhoz: svájci vagyok, ami egyszerre máris két identitást reprezentál: grison és német. Hosszú ideig éltem Amerikában és Angliában, negyven éve pedig Franciaországban élek, így elveszítettem az identitásomat. Már nem tudom azt mondani, hogy svájci vagyok, ha az is vagyok, mert például, nem ismerem a minisztert, nem ismerek semmit. Ugyanakkor Franciaország sem az én hazám. Volt egyfajta identitásom Párizsban, ahol majdnem negyven évig éltem, de mióta elhagytam Párizst és a Côte d'Azur-on lakom, egy kicsit elveszett vagyok, látja? Manapság egyszerű lenne azt mondani, hogy nemzetközi vagyok, egyetemes identitással, ugye? De nem tudom ezt mondani, mert fogalmam sincs arról, mi történik például Mexikóban vagy, mi történik Kongóban, azon kívül, amit az újságokban esetleg olvasok...
Azt gondolom, hogy a konkrét művészet és a konstruktivizmus jövőbeni követelménye az lesz, hogy megőrizze egy-egy régió identitását. Ez nem azt jelenti, hogy szentimentálissá kell válnunk, vagy folklórt kell festünk. Az identitás a gyökerekben van, abban a földben, amelyből a művész táplálkozni tud, az anyanyelvben.
Az identitás a nyelvvel kezdődik. A négy különböző svájci kultúra problémákat vetett föl, és ez befolyásolt engem, kétség kívül. Néhány évvel ezelőtt csináltam egy kiállítást Párizsban, a Fondation Cartier-ban "Métamorphoses" címmel, amelyben azt akartam felmutatni, hogy a művészetemben hogyan váltam az elmúlt negyven évben egyre inkább franciává. Elmagyarázom, mire gondolok: amikor még grison voltam, olasz, érzéki, szükségét éreztem annak, hogy megérintsem a dolgokat, az embereket. A franciák nem érzékiek, intellektuálisan közelítenek a dolgokhoz, s lassan-lassan én is felhagytam az "érintéssel" , egy metamorfózison estem át.

DZs: - Akkor, hát tévedett, amikor elhagyta Svájcot?

GH: - Igen. De én ezt nem akartam, a körülmények kényszerítettek .

DZs: - Amikor Ön a tanulmányait folytatta, Európában tombolt a nácizmus és a fasizmus. Ez a történelmi helyzet, hogyan hatott Önre, az, az idő tájt formálódó fiatalemberre?

GH: - Ez ismét egy érdekes kérdés, milyen reményeink voltak a fasizmus alatt? A fiataloknak, így nekem is, a kommunizmus volt az egyetlen reményünk. Marxot olvastunk, és arról ábrándoztunk, hogy a nép át tudja venni a hatalmat. Bár tudtuk, hogy a szabadságot nem adják ingyen, arra gondoltunk a társadalmi normába ágyazottan, valamilyen szinten mégis elérhetővé válik. Így aztán dilemmában voltam, s bár soha nem lettem tagja a kommunista pártnak, marxista voltam és ma is az vagyok.
Nem léptem be a kommunista pártba, mert nem tudtam elfogadni festészettől követelt szocialista realizmust. Látja, ez egy elég nehéz helyzet volt. Léger, Picasso, Max Ernst .. beléptek a Kommunista Pártba, de én nem tudtam belépni.

DZs: - Mit csinált?

GH: -Beléptem a svájci Szociáldemokrata Pártba, mert ugyanakkor én is a jobboldal ellen voltam. ,

DZs: - Harcolt?

GH: - Igen, tagja voltam a Központi Bizottságnak, és nagyon sok szónoklatot tartottam. De elsősorban a művészettel harcoltam a fasizmus ellen, és ma is azt teszem . Ugyanis a művészet nem csupán egy deklaráció, hanem valóságos szabadító. A művészet miatt égette el Hitler és Sztálin a festményeket, távolították el a színről a művészeket; mert ők nagyon jól tudták, hogy a művészet felszabadít, olyan eszköz, amely képes megadni az embereknek a függetlenséget, az önállóságot. Sajnos a mai demokrácia sem használja másra a művészetet, mint hogy exkluzív bemutatókat tart a nagyközönségnek. A magyarok eljönnek Párizsba, hogy a Louvre-ban megcsodálják a Mona Lisát, s egy negyedóra után már indulnak is a következő múzeumba.
Tehát, én abban az időben nagyon nehéz helyzetben voltam. A fasizmus ellen harcoltam, de nem tudtam elfogadni a kommunizmus kulturális követelményét, és még kevésbé Maxim Gorkíj "szocialista realizmus" elképzelését.
A műveim egy kompromisszum eredményét tükrözték: az absztrakt és a realista művészet közötti senki földjén születtek. Elég szórakoztató látni az akkori alkotásaimat.

DZs: - Hogyan tudott a művészet kiszabadulni ebből a politikai és társadalmi csapdából, Svájcban?

GH: -1935-40 között Svájcot bekerítették a németek és az olaszok. Tehát, egyrészt nem volt semmilyen kapcsolatunk a külvilággal, másrészt Svájc kétszáz éve semleges, és egy társadalom, amely semleges, sterilitásra van ítélve. Ha azt kérném Öntől, hogy tíz évig ne legyen semmiről véleménye, megszűnnének a gondolatai. Svájc semleges volt, aminek eredményeképpen a művészek nagy része konformistává vált - "egy kis szépség" ideával.
Aki nem tudta elfogadni ezt a semlegességet az emigrált: Le Courbusier, Giacometti, Lohse , s én magam is. Nem élhettem egy olyan társadalomban, amelynek nincs véleménye. Egy rossz vélemény is jobb, mint a semlegesség. Max Bill és Fernand Léger például otthon maradtak és ellenálltak. Műveikkel az intoleráns társadalomra úgy reagáltak, hogy ők is intoleráns formát választottak: 2x2=4. Ez minden. Érdekes is, meg szép is, de számomra elfogadhatatlan. Nekem ugyanis 2x2, néha 5, néha 3.

DZs: - Hogyan lett művész?

GH: - Anyám földművelő családból származott, apám kőműves volt. Nálunk a kultúra nemigen jött szóba. Mégis, amikor kerékpárversenyző szerettem volna lenni, vagy valamilyen szerelő, hogy pénzt keressek, anyám úgy találta, hogy választásaim nem illenek a paraszti kultúra értékrendjébe. Egy nap azt mondta nekem: Nem, nem lehetsz kerékpáros. Akkor én: mi lenne, ha autószerelő lennék? Anyám válasz ismét "nem" volt. Akkor az, az ötletem támadt, hogy kirakatrendező, dekoratőr leszek, ez szép, megbecsült szakma. Anyám ezt elfogadta, így lettem dekoratőr egy élelmiszer-áruházban. De ekkor már Párizsban éltem. Amikor kitört a háború, kötelező volt visszatérnem Svájcba, ahol öt éven keresztül katonai szolgálatot teljesítettem.

DZs: - A semleges Svájcban mit kellett "védenie" egy katonának?

GH: - Védeni Svájcot a németekkel és az olaszokkal szemben, nevetséges volt. A háború alatt összeházasodtam egy reklámgrafikussal, aki megtanította nekem ezt a mesterséget, így grafikussá váltam, plakátokat készítettem stb., ez lett a megélhetésem forrása. Hosszú ideig nem mertem művésznek tekinteni magam, pedig folyamatosan festettem. Azt gondoltam, hogy a művész szent, elérhetetlen magasságban trónol. Soha nem írtam be az útlevelembe, hogy "művész". Aztán egyszer Nem Yorkba mentem, mint grafikus, ahol egészen véletlenül olyan művészekkel kerültem kapcsolatba, mint Sam Francis, Rothko, Alther és mások. Sam Francis vásárolta meg az első festményemet, és emlékszem ő volt az, aki azt mondta nekem: "Nyugodtan jegyezd be az útleveledbe, hogy művész vagy", és én megfogadtam a tanácsát, bejegyeztem.
Tehát a háború alatt marxista voltam, és a művészetet választottam hadseregül, hogy szembeszálljak a fasizmussal, és ez ma is így van. Vadul ellenzem azt a társadalmi gyakorlatot, amely megbünteti a jövő kultúráját és művészetét, akkor, amikor biznisz, a pénz, a sznobizmus, a spekuláció körül forog, sajnos ez a múzeumokat is eléri. A múzeumok, ma a művészet temetői. Itt, Mouans-Sartoux-ban az Espace de l'Art Concret-ban "didaktikus kiállításokon" mutatjuk be a kollekciónkat. Mert a célunk az, hogy látni tanítsunk , hogy valamit meg tudjunk tanítani a gyerekeknek és a felnőtteknek. Politikus vagyok, aki a művészeti elképzeléseivel politizál és nem teóriák gyártásával.

DZs: - Kik voltak az Ön mesterei a művészetben?

GH: - Ez nehéz, be kell valljam, nem voltak mestereim. Mondok erre egy példát. Amikor figuratív portrékat készítettem, és tájképeket, nagyon jó barátságban voltam Max Bill-lel és Lohse-sal, de a családi örökség, ami nekem jutott, nem engedte meg, hogy túl messzire menjek. Ezért aztán, nagyon későn "érkezem meg". Soha nem akartam senkit másolni, mindig megvolt a magam véleménye. Így nehéz lett volna mestereket találnom. Hatással volt rám Van Gogh, Picasso, majd Albers, Vantongerloo, Miro . Elsősorban a konkrét művészet elképzelése vonzott, amelyben a művészet nem szakad el a hétköznapi élettől. A konkrét művészek bútorokat készítettek, szőnyegeket, építészetet - inspirálta őket az emberi világ. És ez vonzott. Emiatt hagytam abba a festést, és váltam szobrásszá. Nagyon érdekel a művészet térben való megjelenése, kapcsolata az emberekkel, akik naponta elmennek egy-egy mű előtt, érintik, viszonyba kerülnek vele, a mű nincs bezárva egy múzeumba.

DZs: - Napjainkban, mit jelent a konkrét művészet? Egy töretlen művészeti mozgalmat, amely 1930 óta létezik, vagy egy sátrat, amelyben minden geometrikus tendencia megtalálható?

GH: - A konkrét művész először tervet készít, amit aztán megvalósít. Nem jellemző, hogy elővesz egy vásznat, és spontán festeni kezd. Mindig van egy elképzelése, programja, amit meg akar valósítani. Nem tudjuk megtalálni a mindennapi élet problémáira a megoldást, ha nincs előzetes elképzelésünk. Először gondolkodni kell, aztán cselekedni. A konkrét művészet ennek a modellje. Ma elfelejtik a gondolkodást. Ma mindenki csak szórakozni akar...
1995-ben, Franciaországban 15 művész aláírásával megalkottuk a konkrét művészet új manifesztumát, az 1930-as manifesztummal és Max Bill, Lohse és Albers ideáival szemben. Tágabbra nyitottuk a konkrét művészet kapuját. Csodálkozna, ha azt mondanám, hogy Pollock nekem konkrét művész? Konkrét művész, mert a konkrét művészet nem csak geometriát jelent. A lényege továbbra is az, hogy nem akar a kinti világ illusztrációja lenni, nem portré, nem tájkép, nem spirituális reflexió, ugyanakkor nem is csak geometria. Ma olyan társadalmat építünk, amely hajlandó elfogadni a másságot , az egymástól különbözést , és, véleményem szerint nem lehet létrehozni egy toleráns, humanista Európát Albers rendszerével, Max Bill 2x2=4 modelljével. Szélesre kell tárni az ajtót.
A konkrét művészet nélkülözhetetlen, mert egy akció keretén belül megadja a szabad gondolkodás képességét a nézőnek. Ha, például azt mondom Önnek erre a napszemüvegre, hogy ez egy szobor, és azt kérdezem Öntől, vajon mit reprezentál ez a szobor, Ön azt fogja válaszolni, hogy egy napszemüveget. Tehát abban az esetben, ha a művészeti tárgy közel van a figuralitáshoz, a befogadónak kevesebb szabadsága van az interpretációra. Egyet értek Marcel Duchamp-al aki szerint : "A néző saját elképzelése alapján ad jelentést egy műnek".

DZs: - Ismeri a MADI-t?

GH: - Kevéssé.

DZs: - Mi véleménye a művészeti mozgalomakról?

GH: - Nagyon szeretem a mozgalmakat, és sajnálom, hogy ma a művészek mindegyike a saját külön kis zugában alkot. Ha a mozgalom meghagyja az egyén szabadságát, akkor elfogadom, ha "vallássá" válik, akkor elutasítom.

DZs: - Véleménye szerint a geometrikus művészet folytatódik a XXI. században is?

GH: - Semmi nem tud létezni geometria nélkül. A természet maga geometrikus, a világegyetem, nem tudunk kilépni a geometriából, ellenkezőleg, folyamatosan közelítünk hozzá. A művészetben nincs fejődés, ellentétben a tudománnyal, amely fejlődik. Hála Galileinek már jó ideje tudjuk, hogy a föld kerek. Minden egyes nemzedéknek megvan a maga autentikus művészete. A művészet által felvetett kérdések változnak, de a művészet maga nem lesz "fejlettebb", "jobb". Ez a különbség a művészet és a tudomány között. A művészet igazságtartalma soha nem veszíti el az érvényességét. A művészet a kultúra tanúja.

DZs: - Milyen funkciói vannak a művészetnek?

GH: - A művészet legerősebb funkciója társadalmi. Ez világos. Az agyunk nem tud másként gondolkodni, mint képi formában. Az információk körülbelül nyolcvan százaléka képi formában jut el hozzánk. A maradék a fülünkön, az orrunkon, a tapintásunkon keresztül.
Az agyban tárolt képek vezetnek bennünket az életben. Itt lép be a politika. A művészet tehát politika. Nem jobb- vagy baloldali, de politika, mert az általa keltett érzések, gondolatok meghatározzák az agyunk minőségét. Nem a politika vezet bennünket, hanem a képek. Agyunk úgy van kondicionálva, hogy abszolválja a képeket. Egy született vak embernek nincsenek képei. Vannak álmai, de ez nem az általunk tudott valóságból ered. Ha a képek hazugok, a hazugságot memorizáljuk. A vandalizmus, amely ma a nagyvárosokban és vidéken is dúl azért van, mert az elkövetők agya a televízió által van kondicionálva, a számítógép által, a mindent beborító, fenyegető reklámok által.
Ezért aztán a művészet szerepe a társadalomban alapvető. Sajnos a fasizmus ezt az alapigazságot kiválasztotta magának, és lejáratta, ezért a demokráciák ma nem tesznek semmit, ez azt is jelenti, hogy ma a demokrácia vezetői nem értenek semmit.
A művészet funkciója az identitás megőrzése mellett az ember esztétikai szükségleteinek kielégítése. A harmadik, a művészet presztízse. Jó érzés, ha van az néhány szép kép otthon, a falon. A művészet lefedi az ember valamennyi szükségletét.
A mostani pápa például levelet írt a művészeknek, amelyben azt fejtegeti, hogy a szépség fogja megmenteni a világot.

DZs: - Ön híres művész, a kor neves embereinek barátja, számtalan tapasztalata van a művészet terén , véleménye szerint mi a szerepe a galériának, a múzeumnak és a műgyűjtőnek? Milyen kapcsolatban vannak egymással?

GH: - Minden egyes helynek megvan a maga szerepe. A galéria feladata kettős: biztosítani a művészek megélhetését, és felfedezni fiatal tehetségeket.
A múzeum szerepe ma kevéssé ismert. Ma a múzeum egy adott kurátor presztízsének helyszíne. A múzeum feladata nekem, a nevelés. Tájékoztatni kell a látogatókat a művészet funkciójáról. Mi itt az Espace de l'Art Concret-ban olyan kiállításokat rendezünk mint: "nézni és leülni", "kiszabadított látás ", "művészet és öltözködés", " az űr félelme ", "eltört tükör", "hallgatva látni" etc.etc. Sajnos ma a nézők úgy állnak szemben a műalkotásokkal, hogy nem értenek belőlük semmit, így aztán a munkások, akik fizetik a múzeumokat, nem is járnak oda, nem beszélve arról, milyen drágák a belépőjegyek! Meg kell változtatni a múzeumi gyakorlatot, át kell alakítani a múzeumokat!
A műgyűjtők egy-egy kollekció, identitás létrehozói. A művek szellemi örökségek, át kell adni őket olyan helynek, amely alkalmas rá, megérdemli, tud velük mit kezdeni.
A gyűjtők a közvetítők a művész és a társadalom között. Ez az, amit próbálok megvalósítani az Espace de l'Art Concret-ban. A három egymáshoz való viszonya: a háború.

DZs: - Ön szobrász, festő, teoretikus, pedagógus..., hogyan tud egyensúlyt tartani a különböző tevékenységek között?

GH: - Ah..., igen, igen, igen.., ez nehéz, több mint nehéz. Ez az én problémám. Mondrian egész életében körülbelül 180 képet festett. Én, körülbelül 2000 képet és 500 szobrot. Írok is. Sok esztétikai könyvet írtam, elsősorban a gyerekeknek. Tárlatvezetéseket is végzek az Espace de l'Art Concret-ban, kétszer vagy háromszor havonta. Megpróbálok egyszerre művész és állampolgár lenni.
Állampolgárként ugyanolyan felelősségem van a társadalommal szemben, mint egy taxisofőrnek. Az állampolgár helyszíne az Espace de l'Art Concret. Sajnálom a művészek Franciaországban nem vesznek ebben részt. A pénz és a dicsőség, ez minden, ami érdekli őket, így elég egyedül vagyok Franciaországban. Németországban kicsit jobb a helyzet, és Svájcban is. A svájci művészek ma aktívak. Minden faluban, városban van egy-egy privát múzeum, sok a gyűjtő...és a kulturális nevelés is magasabb fokon áll Svájcban, mint Franciaországban.
A jövőben szeretném egy kicsit csökkenteni az állampolgári feladataimat, hogy több helyet adjak a művésznek.
Hogy még élek, ez egy csoda, 83 éves vagyok, ha reggelre meghalok, az természetes -, hát szeretném kihasználni az időt, ami még van, hogy megvalósítsak néhány tervet. Nem tudom miért, ez egy szerencse, az agyam még jól forog...

Az interjú 2000 nyarán készült Mouans Sartouxban.

Dárdai Zsuzsa